Az élet írta, én csak betűkbe formáltam, mert valaki ez miatt elveszítette a bizalmát bennem...
Vannak furcsa esték az életben, amelyek örök életre nyomot hagynak bennünk...
A mai napot "diannás" cukorral (sokkal) kezdtem és természetesen egész nap teázok.. "Fullos" tea, szokásos: Mézeskalács fűszerkeverék, citrom, méz, gyömbér és vodka...az "arany ötös hozzávaló"
Jacques Brel énekli a konyhámban:
"NE ME QUIETTE PAS"
"Il faut oublier, Tout peut s’oublier, Qui s’enfuit déjà. Oublier le temps Des malentendus Et le temps perdu À savoir comment. Oublier ces heures Qui tuaient parfois À coups de pourquoi Le cœur du bonheur.
Ne me quiette pas, ne me quiette pas, ne me quiette pas, ne me quiette pas...."
"HE HAGYJ EL"
“Felejteni kell, Mindent el lehet felejteni, Ami már füstté vált Elfeledni az időt, A félreértéseket, És az elvesztett időt, Tudni hogyan lehet elfeledni ezeket az órákat, Amik néha öltek, A miértek csapásait, A boldogság szívét...
Ne hagyj el, ne hagyj el, ne hagyj el, ne hagyj el..."
szerintem, van amit nem lehet felejteni, csak temetni és van amit megbocsájtani sem lehet csak elfogadni...
Reggel, miután megittam a pocsék kávémat, szigorúan kócosan, álmosan, pizsamában, és köntösben, elővettem a vasárnapi egyenruhám: Kötény, kendő és egy üveg vodka. (elígértem ugyan a májam valakinek, de már nem kell neki, nem elég jó neki az én májam, túl félelmetes) A kendőm már "megérett" a mosásra, másikat kerestem, gondoltam felveszem anyukám kendőjét. A fiókban őrizgetem. Ő mindig abban főzött. Nem találtam... Itt kezdődött az egész...
Jöttek a gondolatok egymás után, és az emlékek. Emlékek kendős öregasszonyokról. Emlékek öregasszonyok életéről, öregasszonyok leélt életéről.
Anyák, nagymamák, dédnagymamák...
Amióta az eszemet tudom mindig figyeltem a felnőtteket magam körül. Folyton csak csendben ültem és figyeltem. Anyukám mindig vitt magával mindenhová. Kértem is vigyen. Én jó gyerek voltam, nem volt velem probléma. Nem volt addig, amíg nem kellett gyerekként viselkednem. Azt utáltam. Utáltam, ha azt várták el tőlem amit a többi gyerektől. Bugyuta gügyögéseket az idióta gyerekdalocskákat, a nem normális kérdésekre a választ: Várod már a Télapót? Várja a "halál" A csokit vártam a szüleimtől, ami nem volt épp minden nap... Az én anyám és az apám sohasem hazudott nekem, ahogy én sem az én gyerekeimnek. Megbeszéltük. Télapó szent Miklós volt régen. Már meghalt, de ünnepeljük, és eljátsszuk, hogy még él. Mit is várhatnék el a gyerekemtől, hogyha hazudok neki? Őszinteséget biztos nem várhatok viszont.
Szerettem a körülöttem élő öregasszonyokat. A szomszédok mindig kedvesek voltak, folyton meséltek a padon ülve az utcán. Ha átmentünk hozzájuk, mindig kaptunk pogácsát, vagy apró süteményt, és mindig kaptunk mosolyt. Akkoriban nem volt szokás a kaput, ajtót zárni. Bementünk a szomszédba és csak kiabáltunk: Zsuzsi néni! Jöttünk játszani a kertben! "Jól van, akartok bablevest?" És mi akartunk bablevest a szomszéd Zsuzsi nénitől...
Kemény életük volt. Mindegyiknek. Igazi vidékéki paraszti kemény életük. Belenyugodtak, elfogadták, nevettek rajta...Fájdalmas nevetés volt ez...
17 éves koromban egy gyárban dolgoztam. Akkor már a demokrácia elejét jártuk, de tudjuk a gyárakban megáll az idő... Az egyik kolléganőm, aki szintén falun élt mesélte, hogy a szomszéd néninek 8 gyereke van. 8 és mind fiú! Már felnőttek. Fogamzásgátlás 40-50-es években? semmi... Ennek az öregasszonynak a férjétől megkérdezte valaki az x.-dik fiú gyerek születésekor: -Há mé haggya folyton "úgy" a szeginy asszont? (itt burkoltam a megszakított közösülésre célozgatva) Válasz: -Há mé nem ugrik ki ü, amiko érzi? Mit érez, te szerencsétlen jóember? Nem érez az semmit, még azt se amit kellene és hova ugorjon, amikor tehénkedsz rajta... basszus... ilyen világot...
Ahány öregasszonyt ismertem mindnek durván kemény élete volt a "jó" ura mellett...A szőlő, a bor, a pálinka, a disznó a kolbász.... Mindez a gyári munka mellett, után... Ez volt az életük. Ennyi. És persze: "a pénz számolva az asszony verve..." Volt azért olyan nő aki vágyott volna valami másra is, kicsit többre. Színházra például néha-néha. Budapest nem a világ vége 40 km mindössze...Igaz én sem voltam 24 év alatt egyetlen egyszer sem színházban az ex-emmel... Pedig Pesten is laktunk 10 évet LOL És imádom a színházat amivel ő teljes mértékig tisztában van. De ez túl nagy áldozat lett volna részéről.
A héten az egyik estém teljesen másképp alakult, amit valaha is gondoltam volna, hogy alakulni fog. Mégis amikor történtek az események, úgy éreztem ennek így kell lennie...
Ezen az estén megöleltem valakit. Valakit, aki nem várta, akihez semmi közöm. Valakit, aki egy teljesen másfajta életet élt, mint én. Aki jóval idősebb nálam. Megöleltem egy anyát, aki nem az én anyám...
amit most elmesélek történetet, nagyon mély érzéseket hagyott bennem. De nem csak bennem kavart fel mindent! Ezért is nem lesz ez az írásom nyilvános. Csak barátok, ismerősök olvashatják, és megosztható sem lesz.
Ezen az estén meglátogattam egy idős asszonyt. Egy nagymamát, egy édesanyát. Olyan valaki édesanyját, aki nagyon mélyen él bennem. Mára eltemettem ezeket az érzéseimet, de akkor is bennem vannak, ha nagyon mélyen is, de itt vannak, bennem. Ezt az idős asszonyt tisztelem annyira, hogy saját nevén szólítsam az írásomban és ne kitalált nevet adjak neki. De nem tehetem meg szintén a tisztelet miatt, mert nem tud erről az írásról és mint minden írásom ez is mások beleegyezése nélkül íródik, ezért név nélkül fogok írni róla.
Nem is látogattam ezt az asszonyt, igazából vittem neki valamit. 83 éves. Életében harmadszor látott engem, talán negyedszer, de minden alkalommal szeretettel és örömmel fogadott, amikor találkoztunk, az elmúlt 28 évben. Amikor későn este csak a nevem mondtam be a kaputelefonba, már tudta ki vagyok. Kértem engedjen be, mert hoztam neki valamit. Azt mondja ő már ágyban van. Mondtam neki, legyen kedves beengedni csak odaadom, amit hoztam, be sem megyek a lakásba és már itt sem vagyok. Beengedett. Felmásztam, nem is másztam, inkább futottam a 4. emeletre, meg sem kottyant :). Igaz már nem először tettem meg ezt az utat, jártam már itt néhányszor. Lift nincs és ő nyitott ajtóban várt rám, köntösben. Mondtam, hogy hoztam neki halat, mert mondta a fia, hogy szereti. Meglepődött nagyon, és zavarban volt... Meglátta, milyen nagy filé és azt mondta, hogy akkor ezt most fel kell szeletelnie, hogy a mélyhűtőbe tudja tenni. Láttam rajta teher ez a feladat most számára, felajánlottam megcsinálom szívesen, ha beenged. Beengedett, és én bementem. Talán nem kellett volna.
Egész úton azt sulykoltam magamba: "csak köszönsz, odaadod és hazaindulsz..." Ha bemegyek beszélgetni fogunk. Nem szabad! Ha mégis beszélgetünk, csak hétköznapi dolgokról, semmi érzelem!!!!
Bementem, kezet mostam és ő elkezdte előszedni a legjobb késeket. Amíg a kések között válogattam, megkérdezte iszok-e valamit. Gondoltam egy pohár szörp, vagy akár csak egy pohár csapvíz is most jól esne, egész nap egy pohár vizet ittam és egy kiflit tömtem magamba munkába menet még reggel, és már este fél nyolc körül volt. Épp mondani készültem, hogy egy pohár víz, de a mondatot nem tudtam befejezni.
-Mit iszol? whiskey-t, pálinkát, bort...?
Jesszus anyám, ez a 83 éves nő whiskey-t tart a spejzében... Eddig is kedveltem őt, de most... imádom, imádom <3 :)
Mondtam neki holnap is dolgozom, csak vizet kérek, (tűz nélkül LOL) és egyébként is biciklivel megyek haza a vasútállomásról, de azt mondja: -na egy kis vörösbort legalább... visszakérdezek: -vörösbor? Húú szeretem és miért ne, úgyis péntek este van. Igyunk vörösbort. Kihozta a vörösbort. Elővett két kisebb régimódi vizespoharat :) Egyre jobban megszerettem őt... és ittunk, miközben én szeleteltem a halat. Jól megosztottunk a munkát. Ahogy egy szelet megvolt (kicsit életlen volt a kés, hiába fentem meg nem volt az igazi, és próbáltam nem trancsírozni...) tehát szelet elkészült, ő fogta a csomagolást, és ketten becsomagoltuk, betette a mélyhűtőbe, majd én újra küzdöttem a késsel és újabb csomagolás, közben fogyott a bor... még csak az első pohár, de fogyott.
Láttam a szemében ezer kérdése lenne hozzám. Megelőztem, mielőtt olyan témába keveredünk amelyikbe nem kellene. Kérdezem tőle, már kissé spiccesen: -most 19 éves a fiam amikor 54 lesz, mint az ön fia könnyebb lesz vele? Elneveti magát azt mondja: -nem ugyanolyan nehéz. Még most is azt képzeli mindent jobban tud... Én is elkezdtem nevetni és mondtam neki nem erre a válaszra számítottam, kicsit reménykedtem később könnyebb lesz és az én fiam is azt gondolja mindent jobban tud, de én ráhagyom, majd rájön...Azt mondja 26 éves koráig semmi baj nem volt vele, 28 éves korától nehezebb volt.
(Akkor verték őt láncra, nem csoda, hogy nehéz volt vele...)
Beszélgetünk és mondtam neki elváltam ám... Nemrég telefonon beszéltünk erről, és ő ezt kérdezte: Azt a kicsit már nem bírod ki? Most mondtam neki nem akartam kibírni. Kérdezte mi volt a probléma, de szerintem már tudta valahonnan, mert konkrétan kérdezte, agresszív volt?... Mondtam igen ez volt az egyik probléma. Még váltottunk néhány mondatot közben újratöltötte a poharakat. Koccintottunk. És beszélgettünk. A hal nagy része már a hűtőben volt. És egyre lassabban ment a szeletelés, mert a beszédtéma egyre személyesebb lett. Eleinte arról beszélgettünk, hogy fiatal korában eltervezte, majd nyugdíjasként utazgat, de ugye már nem bír, majd sokat fog olvasni , de ugye már nem lát valami jól. Mondtam neki már vannak hangos könyvek, kérjen a "Jézuskától" karácsonyra. Arra rengeteg könyvet lehet letölteni, és folyamatosan frissül a könyvtár. Mesélt kicsit a saját házassága problémáiról. 13 évvel volt fiatalabb a férjénél. (Én 15 évvel) De az ő férje áldott jó ember volt mindent megtett a családjáért. Vele is találkoztam egyszer kétszer míg élt. Mondtam neki, de már a bor beszélt belőlem és ugye borban az igazság, én akkor is elváltam volna tőle, ha jó hozzám "amúgy", mert nem akarom leélni az életem úgy, hogy reggel amikor felkelek egy olyan emberre nézek, akit nem akarok, hogy mellettem legyen. Akivel nem akarok együtt élni. Aki mellett boldogtalan vagyok. Akkor is elváltam volna tőle, ha mindent megtesz a családjáért, azért hogy esélyt adjak magamnak a boldogságra. Hátha. Tudom kicsi rá az esély, de akkor inkább egyedül, mint egy olyan emberrel akit nem akarok magam mellett tudni, akire nem akarok ránézni... Elgondolkozott, és láttam a szemében egy pillanatra megfordult a fejében talán neki is ezt kellett volna. De ő egy nagyon értelmes asszony, és tudja a múlt elmúlt. Kérdezte hány éves is vagyok? 40? mondtam 42. Azt mondta még van esélyem fiatal vagyok. Mondtam neki talán a villamoson most hazafele megismerkedem valakivel és boldog leszek vele... Ki tudja? Azt mondja jó hangosan: Úgy legyen! :) De azt gondoltam nem akarom...most nem, még nem. Esett néhány szó a fiáról és az unokáiról akik élete értelmei, és áldott jó gyerekek. És biztosan tudom, hogy ez így is van. Szorgalmasak, udvariasak, kedvesek. Semmi baj sincs velük, mégis folyton csak kiabálást és szidást kapnak édesanyjuktól, aki a 83 éves anyósára ajtót sem nyit, nemhogy esetleg elmosogatna neki néha.. Pedig a jólétet amiben él, nagyrészt ennek a 83 éves asszony és a férje munkájának köszönheti. Kellene köszönnie, kellett volna megköszönnie apósának amíg az élt... De hát a "Gizi"... a Gizi nem olyan megköszönős, hálálkodós fajta. Ő olyan kiabálós, számítós, irányítós, "láncraverős", "most épp kedves" amíg veszélyben érzi a jólétét fajta... És "ő jobban tudja" fajta, de semmiképp: "kitakarítok az anyósomnál, bevásárolok neki, esetleg megkérdezem hogy van?" fajta... Ő a Gizi, és tudjuk ezek a "Gizik" egy magasabb rendű létformák... Náluk a gyerek is csak fegyver, fegyver a saját jólétükért. Hogy a férj el ne váljon, mert akkor megy a vagyon, de akkor ő meg viszi a gyereket. Mint Angelina és Bred.
Elfogyott a bor és a hűtőbe került a hal. Gyorsan összetakarítottam magam után, és villám gyorsan a poharakat is elmostam, mielőtt újra bor kerülne bele, esetleg valami tüzes víz. Letörölgettem, és indultam volna. Azt mondja nekem, kifizeti a halat, mert ez neki kellemetlen Mondtam neki, nem lehet kifizetni, mert ez ajándék... És amúgy sem kérte. Ha ő kér majd legközelebb, azt fizeti. Egyébként is azért hoztam neki, mert az én apukám nem szereti, a saját anyukámnak pedig már nem tudok vinni. Kérdezi miért nem? Mondtam, mert már meghalt. Kérdezte hány éves volt? Hogyan halt meg? Mondtam 67 és egyszerűen elaludt, reggel apukám ébresztgette de már nem élt...
Azt mondja ő is így szeretne elaludni... És már alig várja. Mondtam neki ne mondjon ilyeneket, mert nekem is nagyon hiányzik az anyukám. Azt mondja ő már elfáradt. Belefáradt abba ami lát, hogy... Kérdezem mibe? Csak néz rám nem szól, de a válasz a szemében én meg kimondtam: -Hogy boldogtalan a fia. Azt mondja annyira rossz ezt látni... Kicsit még beszélgettünk erről, hogy próbálta ő is, mások is (én is) felnyitni a szemét, de nem akarja, nem engedi. Majd újra azt mondja nekem, ő már várja nagyon, hogy vége legyen, hogy elaludjon. És akkor átöleltem őt szorosan, és ösztönösen. Mert épp feladni készült. Feladni az életét... Megöleltem, magamhoz szorítottam és halkan mondtam neki , nem szabad erre gondolnia, nem kívánhatja ezt önmagának, mert még látnia kell a fiát boldognak, igazán boldognak. És mert szüksége van rá még a fiának. Kicsit eltolt magától, de nem engedett el,én megfogtam mind a két kezét, ő rám nézett, a szemében a bánat könnycseppjei csillogtak, de mosolyogva szinte nevetve kérdezte: -Míg fel nem nő igaz? Akkorát nevettem, nevettünk... Mondom neki: -Igen, annyira gyerek néha, folyton játszik a számítógépen, gyűjti a kis maketteket, ez a szívem csücske, és milyen boldog sport közben... Istenem, annyira szeretem őt...
És akkor megállt a világ. Egy pillanatra elfelejtett forogni a Föld. Elszóltam magam... Elengedtem a kezét. Csak néztem rá némán, és vártam. A szívem majd kiugrott... Nem szólt, de láttam a szemében, hogy most összeállt egy kép a fejében... Gyorsan mondtam neki, mennem kell lekésem a vonatot. Miközben bekötöttem a bakancsom, kértem őt ne szóljon a fiának semmit, amúgy sem beszélünk egymással egy ideje. Kérdezte miért? Mondtam igazából én akartam, nekem könnyebb így. Csak ennyit mondott: -Ez nagyon nehéz néha, megértem... Felnéztem rá ahogy guggoltam, nagyon magasnak tűnt és akkor egy percre úgy éreztem gyerek vagyok ismét és egy felnőttel beszélek és láttam rajta, valóban megérti, mindent ért és mindent tud kimondott szavak nélkül is... Mert ő az, aki jobban tudja...
Hát így esett hogy teljesen felkavart egy idős asszony ölelése... és ez örökre bennem fog élni ez az ölelés, a bánat könnycseppjeinek csillogásával...
2016.11.13 22:27 "Rozáliának"
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://agido74.blog.hu/api/trackback/id/tr4412887024
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
