agido74blog

Mert írnom kell, mert muszáj...

175 nap... ennyi telt el a nagy lépésem óta. 

Már hónapok óta érlelődik bennem egy gondoltat, egy gondolat arról, hogy írok. Ez gyakran nehezebben indul, mint elsőre tűnik és sokkal gördülékenyebben megy, amikor az ember már az ujjait a klaviatúra felett "lebegteti"

Sok-sok kósza képzet repked az elmémben. Miről is lenne a legfontosabb írni? Mi lenne a legcélravezetőbb? 

Tények, vagy érzelmek...

az én esetemben a kettő egy és ugyanaz... A tények az érzéseimből születnek és az érzéseim tények...

175 nap és éj...

Életem sorsfordító 175 napja, amelyben osztozom több ezer, sőt több milliónyi embertársammal...

Elhagytam a hazám, az otthonom, a szeretteim egy jobb élet reményében. Elhagytam mindent a szabadság illúziójáért, a fejlődés lehetőségéért némivel több pénzért. 

Schubertet hallgatok. szeretem Schubertet... egy tanító és egy cselédlány 12. gyermekeként jött világra Bécsben. 31 évesen halt meg tífuszban. Alkoholista volt, szifiliszes, szegénységben élt és előnytelen külseje miatt a nősülésre nemigen gondolhatott... 1000-nél is több darabot írt, 600 romantikus művével újrateremtette a dal műfaját. 

Már többször megírtam, vagy mondtam és ehhez ma is tartom magam: "A valódi művészet a fájdalomból születik" A legszebb alkotások, akár irodalmi, akár képzőművészeti, szobrászat vagy zene, a fájdalomból jönnek létre, és előadni is csak olyan ember tudja ezeket a műveket, akiket már megkínzott az élet.

 175 nap. Sok, vagy kevés? A 44 évhez képest, amióta élek tiszavirág hossz. Az 1200 km-hez képest, ami elválaszt otthon maradt szeretteimtől egy örökkévalóság.

Volt egyszer egy kolléganőm, akivel ma is tartom a kapcsolatot, és akit szeretek. a többi kollégám nem tartotta és szerintem most sem tartja sokra őt. Kubából jött Magyarországra. Takarított és főzött ott ahol dolgoztunk, később irodában dolgozott.  Ha jól tudom 18 éves korában jött el otthonról. Soha nem értettem miért nézi le a többi kollégám. Ő egy idegen országban egy idegen nyelven boldogul, nagyon messze a hazájától. Már ez is tiszteletet érdemel. A sors fintora, hogy egy olyan családnál dolgoztunk, akik Olaszországból költöztek Magyarországra. Az olasz tulajdonú céghez Indiából is jöttek dolgozni. Rengeteg embert ismerek, akik távol a hazájuktól boldogulnak. Minden tiszteletem az övék! Erősek, kitartóak, és bátrak!

Amióta itt vagyok és nem ott, egyre másra jönnek elő gyerekkori élmények, emlékek. A testvéreimmel, unokatestvérekkel, osztálytársakkal. Olyan emlékek amelyekről nem is tudtam, hogy az agyamban bujkálnak.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert amikor megérkeztem, igen hamar rátaláltam, illetve ők rám, vagy ki tudja, olyan emberekre akiket megszerettem. És akiktől rengeteg segítséget, tanácsot kaptam. Főleg magyaroktól, de más nemzetiségűektől is. 

Ez itt a svájci, francia német hármashatár ölelésében egy különleges hely, különleges emberekkel. Itt valóban csak a rátermettek maradnak talpon. Olyan emberek, akik akarnak tenni az életükért. Minden elismerésem az övék. Fejet hajtok sokuk előtt. 5,10,20 éve  élnek itt és bizonyítanak. Bebizonyítják, hogy van értelme a sok munkának, van értelme a kitartásnak. Alkalmazkodtak, beilleszkedtek, megtanulták a helyi szokásokat, miközben a saját anyanyelvüket, kultúrájukat is ápolják. Két-három nemzet lányai-fiai.

Mielőtt bárki, aki ezt olvassa azt gondolja: jahh kérem svájc... annak most szólok ne is folytassa! ott sincs kolbászból a kerítés. pl. nincs ingyenes egészségügyi ellátás. Nagyon magas díjat fizetnek havonta, de bármikor, bármilyen problémával is fordulnak orvoshoz azt kiszámlázzák neki újra, a gyerekek ellátását is fizetni kell. A lakbérek az egekben, az élelmiszerárak triplája a német áraknak. Az óvoda, bölcsőde megfizethetetlen A fizetésük piszkosul jól hangzik, addig, míg meg nem tudjuk, hogy egészségbiztosításra, lakbérre, élelmiszerre mennyit költenek. Meggazdagodni átlagember átlagfizetésből Svájcban sem fog. Ráadásul szinte minden vámköteles... Egy hétköznapi életszínvonalat tud a túlnyomó többség elérni, ami egy lakhely, max. középkategóriás autó, és hazajárás Magyarországra. Mert ugye az sincs ingyen... Sőt. Nyaralás hmmm... néha, de az sem luxus helyeken. És mindezt idegen nyelven, rettenetes svájci akcentussal...

És itt van Németország a "maga migránsaival" 

Ahol dolgozom kb. 40-en vagyunk. 3 német kollégám van. Macedónia, Koszovó, Albánia, Horvátország, Kurdisztán, Irak, Szíria, Uganda, Marokkó, Sri-Lanka, India, Románia, Líbia, Magyarország...

Amikor ezeket az országokat írtam egy-egy arcot láttam, a kedves olvasó, csak országneveket lát...

A munka fizikailag és pszichikailag is megterhelő. Csak azért bírom, mert a kollégáim nagyon rendesek, és mert a koszovói főnököm az egyik legemberségesebb, legmegértőbb főnököm, aki valaha volt...persze neki is vannak rossz napjai, de miattuk bírom a fizikai és lelki terhelést...Az egyik muszlim férfi kollégámmal beszélgettünk valamiről, amire én azt válaszoltam igen ám, de én ateista vagyok. Láttam ezen megdöbbent. Csendben maradt. Mondtam neki, ne haragudjon, de én a matematikában hiszek. Azt válaszolta az én döntésem az én életem. Másnap odajött hozzám, és azt mondta nekem, hogy itt én vagyok az egyetlen barátja, akinek hisz aki őszinte hozzá... Boldog voltam, és megtisztelve éreztem magam, fogalmam sincs miért, de ez az érzés futott ár rajtam

Kocsival járok dolgozni a szomszédos városba. 17 km. Tömegközlekedéssel 2,5 óra az út oda, és 2,5 óra vissza. Hétvégén 3,5 oda 3,5 vissza este 6-ig. Utána nincs közlekedés.  17 km. Az ingyenes autópályán kívül még jó néhány kifogástalan állapotú aszfaltozott út vezet oda. A GPS ördögének köszönhetően, már mindet ismerem.... 

Egyszer (többször is) elromlott az autóm. Egy hétig nem tudtam használni. Megérkeztem busszal a városba ahol dolgozom, de át kellett volna szállnom egy másik buszra, ami csak fél óra múlva indult volna. nem volt annyi időm. Elindultam gyalog. Kérdeztem egy fiatal nőt merre kell mennem. Elmagyarázta, és hozzátette ez egy hosszú út, kb 40-45 perc gyalog. Mondat neki akkor futok, nekem nincs annyi időm, dolgozni megyek. Elindultam. Két perccel később egy autó lassított mellettem. A hölgy hazament a kocsijáért, és bevitt dolgozni.... Sajnos nem emlékszem a nevére, a telefonszámát sem akarta megadni. Szerettem volna megköszönni neki, azt mondta azt már megtettem... Ráadásul, amikor mondtam neki magyar vagyok, magyarul kívánt nekem jó napot! Azt mondta vannak magyar kollégái... még azon a héten egyik este hazafelé tartva tévedtem el. Kerestem a vasútállomást, ahol a buszpályaudvar is van. Próbáltam az utolsó buszt elérni. Egy parkolóban egy férfitól kérdeztem merre kell mennem. Elmagyarázta, majd hozzátette messze van. Elindultam, kis idő múlva lassított mellettem egy kocsi... Neki is mondtam magyar vagyok, és vigyorogva magyarul mondta nekem "egészségünkre" mert a magyar kollégáival szokott inni... Valamelyik nap kirándultunk 25-30 km-re ide az erdőben volt egy picike falu. Alig 20 házzal. Felkaptattunk a hegytetőre, ahol egy padon ült egy idős férfi. Megszólított minket, elkezdtünk beszélgetni. 50 éve él a faluban, ami egyszer leégett. Az egész falu leégett... Majd arról beszélgettünk a fia fogorvos a közeli kisvárosban és nincs német fogorvos, csak ő. Románok, magyarok, ukránok... Majd elmesélte kétszer is járt Balatonföldváron fiatalabb korában, és milyen gyönyörű a Balaton, és mennyire csodálkozott milyen sok német nyaralt ott...

Érdekes dolog itt élni... néha a gyerekkoromra emlékeztet. Emlékszem, anyukám fogta a kezem és rám szólt: Ágika köszönj a Zsuzsi néninek... mire én: nem akarok... Itt még szokás a köszönés. Idegeneknek is az utcán... Futás közben az erdőben, túrázáskor akikkel találkozunk, parkolóban... Hallo! és mosoly...

Van egy vár ahol lakom. Látom az ablakból. Nem nagy, de a hegy tetején áll. Gyakran kimegyek a mögötte lévő erdőbe sétálni, futni. Hatalmas fenyőfák, rendezett, tiszta, utcanévtáblával ellátott utak. Kedvencem a "negyven fa út..." ilyenkor élvezem a magányt, zenét hallgatok és gondolkodom. Helyesen döntöttem-e, hogy itt vagyok, és hogyan tovább...

175 nap... és még egyszer sem álmodtam Magyarországról. Az álmaim ugyanazok maradtak, mint voltak. 

Néha eszembe jutnak otthoni illatok, érzek otthoni ízeket, hallok otthoni hangokat. A metróajtók csukódását, a Duna parti séták illatát, az éjszakai Budapest fényeit. 44 évnyi emlék a hazámból...

Hiányzik, de honvágyam nincs. a megszokott hiányzik. Itt is vannak finom ízek, kellemes illatok, és lágy hangok... még idegenek kissé, de még csak 175 nap. Meg fogom szokni.

Sohasem lesz a hazám, de remélem egyszer az otthonom lesz....

2018.04.21 01:14 Lörrach, Németország